Szomorú napokra.

Ha majd nem bírom már az élet nehézségét 

ide jövök és feltöltődöm....szép gondolatokkal 

és szép képekkel...

Károlyi Amy : Miért?

Legjobb lett volna kézenfogva
átsétálni a túlsópartra
De óvó kezemre ráütöttek
a kemény botokká váló percek

Úgy kérleltem tested,a gyengét,
az ismeretlenbe ne menj még.
Hadd próbáljam a szűk átjárót,
átengedi-e az átjárót.
Mint köddé válunk mind a ketten
az ismeretlen szürkületben.

Váci Mihály - Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Hermann  Hesse - Pillangó

Kis pille könnyű szárnyon,
égszínkék remegés,
gyöngyház-borzongás-álom,
csillog,ragyog s enyész.

Ilyen volt boldogságom:
rebbenő jelenés,
szemvillanásnyi álom:
csillog,ragyog s enyész.

Túrmezei Erzsébet: Az alkalom
Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.

Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.