Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért
Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
- Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesen felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban és másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverzem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, - s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
- Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesen felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban és másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverzem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, - s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
