És így van ez mindig, de mindig, és nincs nyugtom saját magamtól, érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet, hogy a legszebb virágok porát gyűjtöm ahhoz a mézhez,
amelyet odadobok valakinek a vakvilágba,
és közben letépem a virágokat is, és letaposom a tövüket. Hát nem őrült vagyok én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése