A Piedra folyó partján ültem, és sírtam.
Hideg téli nap volt,
és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon,
azután elvegyülnek a jeges vízzel,
amely a lábaim előtt hömpölyög.
Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz,
aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim,
hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta.
Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem,
a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban,
a ködöt, az egész utat, amit megtettünk.
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit.
Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.
Pauolo Coelho