"Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni sem mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok... és hunyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos húsát s egész testében az egymásba ringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, hunyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott a gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem szememet... Ő ép fölnézett rám. A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!... - sikoltotta, s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: széna szag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése